Ma reggel úgy ébredtem, h sírtam. Nem tudom, h miért van az, h évek óta magányosnak érzem magam. Mindig van mellettem valaki, mégis úgy mennek el az évek, h nem érzem, h boldog vagyok.

Ma reggel különösen erősen gyötört ez az érzés. Felvettem a magassarkú velúrcsizmámat, szűk farmer, arany öv, arany felső. El akartam nyomni ezt az érzést. Kisminkelve indultam, h nehogy elsírjam magam és szétkenődjön a festék. Álltam a buszmegállóban, éreztem az emberek tekintetét magamon.. Mégsem tudtam ott és akkor boldogan állni. Örülni a napsütésnek. Elveszettnek éreztem magam.

Várom, h elmúljon ez, és a vállamra üljön a kék madár. A boldogság terhe. Sok próbálkozásom volt az elmúlt években, de valahogy senki mellett nem akartam maradni S. után.. Sokan hitték, h ők küldtek el, pedig én alakítottam mindent úgy, h megkönnyítsem a saját helyzetem.. Gyávaság? Lehet.

Úgy érzem, h lassan az életem minden pontja a helyére kerül.. csak a család hiányzik.. Szeretnék néha a napsütésben, pocakkal sétálni, és rámosolyogni az emberekre.. Csakúgy fogni a szerelmem kezét, és csókot lehelni az arcára. Viszonzásul a keze a pocakomon nyugodna.. Ezt szeretném.. Mostanság nagyon. Néha elmúlik, néha elementáris erővel tör rám ez az érzés. Most ez a korszakom van.