itt a tavasz. Van munkám. Örülném kéne. Boldognak lenni, és együtt repülni a madarak csivitelésével.

De nem megy..

Kint álltam a teraszon reggel, fogtam a kvm és záporoztak a könnyeim. Nem akartam, h így legyen. A fülemben csengtek a szavai, h mennyi szemrehányást kapott ok nélkül sokszor. És mennyire nem akartam, mennyire nem vagyok ilyen. Azt hittem olyan lány vagyok, akivel meg lehet mindent beszélni. De abszolut semmire sem vagyok jó. Nem tudok szeretni, nem vagyok jó társ, szerető. Nem vagyok semmi.. Egy érzelmileg megtépázott, csődtömeg vagyok.. aki csak egyszerűen vágyik a szeretetre, ölelésre.. és képtelen jó lenni a másikhoz..aki egyszerűen fél, h újra bántani fogják, aki ezért nem is tud önmaga lenni..

Beszéltem a lánnyal, aki éjjel jelzett. Nem akart rosszat... nem állt szándékában.. Nem kellett volna elmondanom. Hiszen annyi mindent nem mondtam el neki, ami hasonló volt.. csak magamban rágódtam rajta.. miért pont ezt? Nincsenek miértek, véletlenek. Fel kellett ébrednem ebből, h nem akart soha engem, és Ő ezt már az elején lezárta, nem adott esélyt, csak én hitegettem magam, nem ő. Megbuktam megint a cél előtt, h boldogok lehetek, h újra rám talált a boldogság.