ribiribi

a Nap süt, és a szívem vadul kalapál a tegnap este után. Tökéletes volt. Nem bírtam elaludni amióta hazajöttem. Pakolok, rendet rakok. Magam körül magamban.
Nézem a Jácintot, már elhervadt, és éppen csak, hogy érezni az illatát. Ma ki kell dobnom....bármennyire nem szeretném..Vele együtt minden elmúlik..

Tegnap elolvastam a naplóját.. Bántott.. "aktuális pasiját mutogatta.." a szívembe mart.. "elméletileg már semmi közünk egymáshoz".. Miért gyakorlatilag még volt? Nem, már régóta nincs, talán nem is volt soha. Tudatosan akart bántani, de nem volt kedvem, erőm reagálni. Amúgy sem sikerült az elválás úgy ahogy megérdemeltük volna, hát így most már beszélni se hiszem, h fogunk. Én nem bántom, ha Ő ezzel érzi jól magát.. az az Ő érzése. Nem fogom hibáztatni, amiért leírta azt amit érzett.

Már elindultam az úton, és vajmi kevés ezek után az indikáció bennem, h barátsággá formáljam a mi el sem kezdődött románcukat. Pedig jó embernek tartom, olyannak, akit mindig magam mellett szerettem volna tudni, akár barátként is. Ma már fordult a kocka..

Nem akarok tőle semmit. Meghagyom a maga kis álomvilágában. Én pedig kilépek a valóságba. Ahol már várnak rám.. Ahol az én igazi életem kezdődik, ahol az az arcom érvényesül, amit Ő valójában sosem láthatott.

Magamban pedig csak jót kívánok Neki, h találja meg a boldogságát, a szerelmét, a gyermekei anyját. Szívem legmélyebb szeretetével.

Én pedig felülök a Szivárvány közepére, és onnan csúszok le kacagva, vidáman az élet tekervényes útjára. :-)