ribiribi

Ma a terhes barátnőmmel ebédeltem. Két hete van hátra a szülésig. Azért találkoztunk, mert fél, és mert bennem bízik. Azt gondolja ezer éve, h én jó kismama leszek, ő meg nem az. Tanácsot kért..

Furcsa volt beszélgetnünk. Ültünk egy teraszon és a hasát simogattam. Éreztem a kislábikóját Rózának, mert így fogják hívni. Ha nekem lesz akkor Laurának.. Panka már nem lehet, mert az emlékeztetne valakire. Pedig édes név, mint a fiú aki...., na mindegy.

Szóval Róza fenekét, és lábikóját fogdostam, amikor is a kisboszi elkezdett rúgdosni, nem erősen csak kedvesen. Odatettem az arcom, leírhatatlan érzés volt.

Gabi megkért, h menjek be vele a szülésre és utána is legyek vele sokat. Mert szerinte nálam senki nem bánik jobban a babucikkal. Ő már látott sokszor ilyen helyzetben. Nagy segítség lenne neki, ha a baba mellett lennék.

Furi, mert nem vagyunk a legjobb barátnők, és a családjában is sok nő van. Mindegy, azt mondta, h én lennék a legjobb.. mire, azt nem tudta megfogalmazni, csak azt, h legyek minél többet Rózával..

Igent mondtam, és beszélgettem vele 1-2 dologról, ami a szülés után fog történi a picikkel.

Amikor elváltunk bevallom kicsit pityeregtem, sose éreztem magam még ennyire távol a babavállalástól, mint most. Vagy inkább sose éreztem ennyire azt, h le kell mondjak róla.